Alterirsa

2018. szeptember 20. verőfényes esti órák, csütörtök, Siklóson a Táncsics utcában. A nap már lemenőben, estefelé járunk, negyed hét magasságában. Megy le a nap, de fénye még belengi az árnyat adó platánokkal szegélyezett széles utcát. Egy pillanatra kimegyek az utcára „szomszéd nézőbe” ahogy ezen a barátságos vidéki helyen szokás, a két kutyám vidáman ott tüsténkedik mellettem. Nem szoktam hosszasan kiengedni Pajtit, de ha kicsit kimegyek, akkor mindig ott van velem, levakarhatatlan. Vidáman ugra-bugrál most is a lemenő nap fényében. Még nem tudja, hogy számára (is) hamarosan beborul az ég. Töredék másodpercek alatt történik minden, a kutya hirtelen megugrik, a jelekből látom, bizonyára macskát észlelt. Gondolkodás nélkül, nyílt egyenesen rohan át az úton a végzet felé. Az utcán tartózkodó szomszédok és magam is hamar felismerjük a veszélyt egy gyorsan közeledő autó formájában, nem úgy, mint a gyanútlan négylábú. Rémítő tőrdöfésként ér a bizonyosság, hogy a kutya az autó elé szaladt, még nem és mégis, már ott a felismerés, hogy igen, ez fog történni. Nincs idő bármit tenni, jóformán a lábamat sem tudom megmozdítani annyi idő alatt, amíg megtörténik a baj. Éles csattanás, tompa puffanás kíséretével, majd a kutyám rettenetes, éles sikoltása. Ez a két hang életem végéig kísérteni fog engem. Most már rohanok, rettegve, milyen látvány tárul majd a szemem elé, hogy fogom viszont látni azt a kutyát, aki nem csupán otthonom őrzője, házi kedvenc, de barátom, fogadott fivérem is a szó legnemesebb értelmében.

A kutyát, amelyiket születése pillanatától ismerem és, aki az ágyam közelében aludt a vackán. Ha tehetem, mindenhová magammal viszem, és aki a nyomomban jár, bármerre megyek. Végig sem merem gondolni, ez a barátom nincs többé és ilyen nyomorult körülmények között kellett végeznie. Rohanok baljós sejtelmekkel a szívemben az országút felé, több métert kell megtennem, hisz ezen a szakaszon hurcolta magával a kocsi a szegény állatot. Amikor odaérek, a jármű már az utca végén száguld, de egy pillanatra lefékez és megáll. A kutya közben már a járda felé biceg, de ekkor ezt még nem értem meg, az autóval vagyok elfoglalva, amely elkövette a gázolást. Két személy ül benne, a tragédia előérzetétől ködös aggyal csak homályosan látok, mintha egy férfi és egy nő ülne benn, két személy, az életkoruk nem világos, de inkább fiatalabbak. A kocsi fékez, ami egy pillanatra jó érzéssel tölt el, hiszen én biztosan ezt tenném a lelkiismeretemtől vezetve, hogy legalább megnézem, mit tettem, tudok e segíteni. Mintha a kocsi ajtaja is nyílna az egyik oldalon. De nem, csak múló pillanat volt, az ajtó vissza csapódik, gázt ad a sofőr, és uzsgyi a tett színhelyéről. A piros kombi, rendszámát és típusát nem tudom megmondani már, távozik is. Pár perc az egész, miközben a kutyám sántikálva, vérző hátsó lábbal botorkál mellettem. Felkapnám, rohannák vele az orvoshoz, elsőssegélyért, de látom csúnya sérülése van. Nem merem felemelni, mert nem akarok jobban ártani neki, és főként több fájdalmat nem szeretnék okozni neki, hiszen a kálváriák kálváriáját járta meg az imént. Az én kálváriám még csak most kezdődik. Már eddig is sok csalódás ért drága magyar honfitársaim részéről és a rög magyar valóság is már jó párszor ütött a pofámba erőteljes csapásokkal, de most még erősebb fokozat következik. Kíváncsiskodó szomszédok kerülnek elő, néhányan látták mi történt, a többieket az éles hangok csalták elő. Van aki unokájának magyarázza, „elütötték a kutyust”, mintha csak arról beszélne, hogy szép időnk van, mások nagy magabiztosan tudatják,az állatorvos nem fog kijönni Siklósról Siklósra, nem szokása. Igen ám, de nekem nincs autóm. Most mit tegyek? Kapjam a karomba és menjek vele, de hová? Hová vihetném este hatkor Siklóson, még ha fel is merném emelni a nyomorgatás veszélye nélkül a sérült állatot? Autót kéne keríteni a szomszédok közül majd mindnek van, a XXI. században nem luxus ugyan, de én nem rendelkezem vele. A szomszédaim maguktól nem ajánlják fel, hogy segítsenek a bajba jutott állaton. Talán az én hibám, de apám úgy tanított ne kérjek, ne könyörögjek senkinek. Telefonon beszélek a pécsi állatorvosunkkal, aki azon keresztül ad tanácsot és megígéri holnap el fog jönni. Annyiban megnyugtat, hogy ha a kutya a lábán jött be és mozog, akkor életveszély talán nem áll fenn. Elmondja, hogy a kutyát egy pécsi állatrendelő sem fogadná már aznap, legközelebb Szekszárdra, a tolnai megyeszékhelyre lehetne vinni. Szép kilátások. Persze mit akarok én a kutyámmal, ugye, ha az emberek sem kapnak megfelelő kórházi, egészségügyi ellátást sem ebben az országban, nemhogy vidéken, még Budapesten sem? Így kénytelen vagyok várni és szenvedni, a kutyámmal együtt másnapig. A szenvedéseimet azonban tetézik a megélt tapasztalatok a szomszédok viszonylagos közönye, időnként, érthetetlen, embertelen megközelítése. Egyikük például, igaz másnap, amikor kiderült, hogy Szekszárdra kellett volna vinni a kutyát, közölte, hogy nem lenne egyszerűbb elaltatni, mint ennyit költeni rá? Forog a gyomrom, háborog a lelkem, dübörög a szívem a haragtól, a felháborodástól. Nem, nem ért ő semmit. Ez nem káráló szárnyas, akit majd belefőznek a vasárnapi húslevesbe! Ő a barátom, a társam, a hűség hűsége, amit ember képtelen ezen a magas fokon képviselni, ahogy ő teszi. És itt élek, velük, ezekkel az emberekkel, akik ilyen értetlenek, szívtelenek. A másik felismerés az egészségügy, benne az állategészségügy, és a vidéki kisvárosok helyzete. Este hat körül történik egy baleset és nincs hová menni, nincs kihez fordulni. Normális helyzet ez? Pökhendi, évtizedek alatt vagyonossá lett állatorvosok, néhányból helyi potentát, városvezető is lett, megtehetik nagy gallérral, hogy nem mennek ki hívásra, életveszélyben lévő állathoz? Megtehetik, hogy olyanokat böffentsenek fel sötét lelkük mélyéről, hogy majd a természet elintézi és hasonlókat? Hát kik ők, legújabb kori Darwinok, vagy modern Istenek? Élet halál, remény és reményvesztettség urai?

A szörnyű gondolatok és felismerések örvényében lassan rájövök, hogy bár fogalmam sincs milyen károk érték a kutyát a baleset során, de az biztos, hogy rendkívül csúnyán sérült a hátsó lába, szőre, bőre lenyúzva, csont kilátszik, szinte ránézni sem merek, abba belegondolni meg, végképp nem, hogyan szenvedhet, mennyire fájhat neki. Kétségbeesett együttérző haragomban azt kívánom az autósnak, bárcsak ő is átélné ezt a fájdalmat, szenvedjen, sőt ennél rosszabbat, félelmetesebbet is kívánok, nem neki, annak, akit nagyon szeret vagy szeretni fog. Elszégyellem magam és megrémülök a saját hirtelen jött gyűlöletemtől. Én soha nem akarnék senkinek rosszat, mi történik most mégis velem? Kezdek becsavarodni a kétségbeesett fájdalomtól, ami a lelkemet gyötri a kutyám szenvedése láttán. Aztán kitisztul a fejem és bizonyossággá érik bennem a felismerés, egyetlen komoly büntetés létezik a számára, az élete végéig tartó lelkiismeret furdalás, csak ezt kívánom, az gyötörje. Nem azért, mert elgázolta a kutyát, hanem azért, mert teljesen biztosan túllépte az 50-es sebességkorlátot, fékezni nem tudott, de talán meg sem próbált. De leginkább azért érdemli meg, mert meg sem próbált segíteni, pedig aki valóban ismer engem, az tudja, hogy a keblemre öleltem volna és nem úgy reagáltam volna, mint az olaszliszkai lincselők. Nem is tehetném, mert én magam is valamelyest hibás vagyok és persze a butus kutyám hirtelen ugrott ki az útra, ezt kivédeni nem tudta volna Niki Lauda sem és senki, egy profi sofőr sem. A gázolási illemtan (lehet nem létezik ilyen, de ez esetben be kéne vezetni) azonban szerintem megköveteli, hogy megálljunk, ha már bajt okoztunk, legalább próbáljunk segíteni a károkat enyhíteni. Balzsamozta volna a lelkemet, ha akkor egy kis segítséget kapok. Sem én, sem a kutyám nem kaptunk. Számomra ez tovább erősíti Magyarország sanyarú mentális-lelki állapotáról alkotott lesújtó véleményemet. Az autóst azért sem tudom felmenteni, mert korábban is észleltem, de a baleset után is megfigyeltem, hogy vannak, akik lépésben, araszolva haladnak ebben az utcában, ahol nagyon sok idős ember, némelyik járókerettel közlekedve, gyerek és kutya valamint macska is él. Egy autós barátom, aki sokat közlekedik felénk a Táncsics utcában azt mondta, hogy járművezetőként az a tapasztalata, hogy azért is veszélyes a száguldás a sebességi korlát megszegése ebben az utcában, mert a vezetőfülkéből kitekintve csak a fák árnyéka látszik különösen napos melegben. Ha valaki, figyelmetlenül vezet (mert például mobiltelefonozik, vagy a nejével veszekszik stb.) illetve gyorsan közlekedik, akkor esélye sem lesz észlelni a járdaszegélyről hirtelen lelépő gyalogosokat, nem beszélve a macskákat kergető négylábúakról. Vajon történetünk antihőse, belegondolt abba, mi lett volna, ha például egy három év körüli gyermek gabalyodik a kocsija kerekébe és annak zúzza szét a lábát? Alig hiszem.

Miközben a kutyám sorsa még mindig kétséges, mivel a lassú, de teljes felgyógyulás és a láb teljes, esetleg részleges amputációja éppúgy benne van a pakliban, mélyen elgondolkodok a Táncsics utcai autókázás kérdésén is. Régóta itt él a családom, én magam pedig több, mint 15 éve (nagyapámék építették itt az egyik első házat 1956 körül), de úgy rémlik, hogy a kétezres évek közepén, végén csendesebb volt, mint mostanság. Egyrészt a Vasúti Vendéglő vonzza az autókat, aminek én nagyon örülök (már ha normálisan közlekednek), mert reklámmentes elfogulatlansággal mondom, hogy Tankó Ferenc étterme nagyon megérdemli a látogatottságot, még ha bizonyos értelemben a város peremén is van. Ezen kívül, mint csöndes utcácskán, ezen keresztül csorognak be sokan a város vérkeringésébe és a harmadik útvonal a vokányi országút, illetve a Pécs-villányi elkerülő út felé visz, amit szintén sokan használnak. A Vasúti Étterem felé nem lehet másfelől közelíteni, de könyörgöm, miért nem lehet a Vokányi utat a Rákóczi utca felől megközelíteni? Gyönyörű, csöndes, kellemes, árnyas utca a miénk, még azok is elismerik, akik nem itt élnek, akkor miért kell az autóforgalommal, a száguldással tönkretenni ezt az idillt? Ez szerintem a városvezetés felelőssége is. Sem a körzet önkormányzati képviselője, sem senki más a városvezetésből ilyesmivel nem foglalkozik.

Sőt, sikeresen beszerveztek nekünk minden év augusztus 20-ra egy autós rali versenyt. Valóban volt egy látszatérdeklődés a lakosság véleményével kapcsolatban, de a felhívás szövegének jellegéből is látszott, hogy inkább formális az érdeklődés, a szervezők elszántak voltak, hogy mindenképpen keresztül verik a versenyt. Sajnos, pont egy olyan utcában (többek közt), ahol sok idős, beteg ember és kisgyermek él. Kora reggeltől kora estig ment ezen a pihenőnapon az autó berregés, pihenni vagy nyugodtan dolgozni, bármit tenni lehetetlen volt. A veszélyességről és egyéb kellemetlenségről nem is beszélve. Ideje lenne most már, ha ez a város szélére vezető utca és annak lakossága is végre méltó megbecsülést kapna a városirányítás részéről. De lehet persze, hogy jó magyar szokás szerint megvárják majd az illetékesek, amíg valami komoly baj nem történik. Én mindenképpen indokoltnak tartanék egy további sebesség, sőt talán forgalom korlátozást is, és ennek érdekében minden fórumon el is követek majd mindent a rendelkezésemre álló eszközökkel. Bízom benne, hogy az itt élők felismerik ennek a jelentőségét és megértik, nem csak személyes okok vezetnek, hanem némi felelősségérzet is, ha már ezzel vert meg a sors és nem hagyta, hogy közönyös, pusztán önérdekű emberré váljak. Erre most már mindig emlékeztetni fog a bicegő kutyám, már ha túléli a felépülésre jósolt 1 hónapot.

A többi néma csend.

Rochi Ernő