Alterirsa

Akik most azt várják, hogy ömlengés következzen az irsai ’56-os megemlékezésről, azok most bizony tévednek! Ami viszont tény: az utóbbi évek szerintem legjobb, legnívósabb, igazán profin megszervezett és kivitelezett megemlékezését láthattuk, akik vettük magunknak a fáradságot, hogy ellátogassunk október 23-án vasárnap az ’56-os megemlékezésre és emlékmű avatásra. Örömmel konstatáltam, hogy a korábbi évekhez képest mintha az ünneplők végre többen lettek volna, mint a szereplők. Arra gondoltam, milyen szerencse, hogy most nem kell felkelni senki ellen, mert bizony nem, hogy két hetet, de két órát sem élne ezzel a lelkesedéssel a forradalom.

Nem tudom a gyér érdeklődés az időjárásnak, az ilyesfajta ünnepek megkopásának, vagy annak tudható be, hogy elöregedő társadalmunkban 1956 emléke nem pontosan úgy él, mint ahogy azt újabban, főleg legújabban prezentálják nekünk.
Én még ellenforradalomnak tanultam, amolyan „szőr mentén” megfogalmazva ezt is. Kicsit később, amikor kíváncsiságomtól vezéreltetve szert tetten néhány ’56-os könyvre, az abban leírtak és a Köztársaság téren és szerte Budapesten fejjel lefelé felakasztott, szemmel láthatólag agyonvert emberek képeit láttam, akiket tömeg állt körül és néhány bátor hazafi éppen rugdosta a himbálózó hullát. Azt olvastam, hogy a fehér zászlóval a pártház épületéből kilépő Mező Imrét és a vele kijövő két katonát lelőtték. Olyan fényképeket láttam, hogy a felkelők a pártházba behatolva, onnan kiskatonákat kicibáltak és agyonlőtték őket, a holttestüket meggyalázták.
Aztán lassan a köztudatba is belopózott Nagy Imre és Maléter Pál neve, majd a többieké: Tildy Zoltáné, Kovács Béláé, Erdei Ferencé, Kéthly Annáé. Utóbbiak lettek volna a többpártrendszerre áttérni kívánó ország koalíciós partnerei a különféle pártok színeiben.
Az is világossá vált számomra, hogy 1956-ban a szovjet katonai megszállás, a sztálinista totális diktatúra ellen kelt fel a magyar nép. Ám azt a következtetést vontam le, hogy a felkelésben részt vevők többsége alapvetően a társadalmi berendezkedésen, tehát a munkáshatalomra épülő szocialista rendszeren nem kívánt változtatni. Kétségtelen tény, hogy akkor is voltak olyan törekvések, amik a félig feudális, félig kapitalista rendszert kívánták visszaállítani. Azt hiszem ez volt az, ami a szovjet csapatokat visszafordíttatta. Talán Kádár érezte úgy, hogy a szocializmus került, kerülhet veszélybe. Azt hiszem ezt mi sosem tudjuk meg, majd szép unokáink esetleg, az idő távlatából. Tehát a felkelést alapvetően a munkások, a diákok robbantották ki, ők vitték végig! Persze, hogy voltak közöttük magasabb végzettségűek, mérnökök, vezetők, orvosok, katonák és rendőrök, kiszabadított politikai foglyok, akik érthető okokból gyűlölték a rendszert.  Tehát sokféle magyar ember vett részt a forradalomban, de egyféle ember biztosan nem volt ott: polgár.
És most tessék, ennyi idősen kell megtudnom egy államtitkártól, aki még nálam is fiatalabb, hogy ott voltak a a pesti polgárok…
(Mint ahogy most hallom azt is, hogy Brüsszel Moszkva…. Bár én nem értek hozzá, de úgy emlékszem, mintha az EU nem rohant volna le tankokkal minket, hanem emlékeim szerint szépen és szabadon elmentünk a szavazófülke magányába és szavaztunk. Méghozzá ÉRVÉNYESEN! Tehát egy ÉRVÉNYES népszavazáson, szabad akaratunkból döntöttünk úgy, hogy Szent István nyomdokain haladva részt kérünk és helyet foglalunk Európa egységében, annak népes és sokajkú családjában. Elfogadtuk és tudomásul vettük, hogy nem mi vagyunk, akik a kártyákat keverik, de ha okosan politizálunk, jó lapokat kaphatunk. Tehát a szocialista rendszerrel -merthogy kommunizmus a büdös életben nem volt, nem csupán Magyarországon, de még a Szovjetunióban sem!- ellentétben partnerként veszünk részt, választott képviselőink útján Európa irányításában. Az okos képviselő befolyásolni tud, a buta kiabálni.)
Na „ugorgyunk”, hogy Pósalaki bácsi szavaival éljek.
1956-ban okos emberek próbáltak egy demokráciát, egy szólás szabadságra épülő, mégis demokratikusan létező, többpártrendszerű szocializmust létrehozni. Sokan azt várták, hogy a Szabad Európa rádió ígérgetései valóra válnak és nyugati, vagy amerikai segítség érkezik. De nem jött. Akkor sem jött! Viszont jöttek helyettük a Szovjetek, és mint az oroszok 1848-ban, 1918-ban és 1945-ben Jaltában (mert ki hiszi azt el, hogy a Párizs környéki békeszerződésnek nem a Jaltai Egyezmény volt az elődje?). Az árulónak kiáltott nyugat tudta azt, amit sok magyar a mai napig nem képes felfogni: egy nyugati beavatkozás haladéktalanul kirobbantotta volna a III. Világháborút és ez az atomfegyverek árnyékában, egy vérszemet kapott és igencsak erős Szovjetunióval szemben keserves pusztuláshoz vezetett volna! Talán ha nem durvulnak el a dolgok és az igazságosztást az igazságszolgáltatásra bízták volna, ha nem lett volna több esetben személyes vendetta, sokszor -mint a pártházi kiskatonák esetében- szimpla gyilkosság, nem került volna sor a Szovjet csapatok visszatérésére és sok magyar véráldozatra! Szilárd véleményem, hogy el lehetett volna kerülni ezt a hatalmas,  szomorú és felesleges vérontást! Ami a legsiralmasabb az egészben, hogy a saját felelősségünket még most sem ismerjük el a kialakult helyzetben!
Félreértés ne essék, részemről minden tisztelet és őszinte főhajtás az elesetteknek, mert igen, ők hősök voltak! Ők példaképek lehetnek ma is, mert életüket adták azért, amiben hittek! Akik meghaltak, nem tehetnek, nem tehettek arról, hogy voltak közöttük szimpla gyilkosok és üresfejű barbárok, akik vérgőzös fejjel nyakunkra hozták a bajt! Mert mindegy, hogy mi okozta a holtak halálát, őket tisztelet illeti! Tisztelet a hűségükért, az önfeláldozásukért! Tisztelet azért, mert mertek fellázadni egy elnyomó rendszer ellen, egy diktatúra ellen, vállalva a lázadás minden következményét, akár a halált is! Hősök voltak. Nem azért, mert nem féltek, hanem azért, mert annak ellenére is szembe mertek szállni a tankokkal, a géppuskákkal, az erőszakos hatalommal! Szolgáljanak Ők számunkra is példaképpen! Lássuk, hogy a diktatúrát, ha nem védelmezi a szovjet, vagy orosz katonaság, le lehetne, és le lehet győzni! Tanuljunk a múlt hibáiból, hogy ne ismétlődhessenek meg! Tekintsünk hőseink példamutatásár, bátorságukra, hazaszeretetükre, önfeláldozásukra! Ez az én ’56-om, nekem ezt mondják a mártírok.

Nagyszerű dolog, ha egy társadalom, legyen akár egy mikroközösség, egy kisváros is akár, emlékmű állítással tisztelegjen a hősi halottjai és a névtelen hősei előtt. Albertirsán volt erre egy kopjafa, amit a 60. évfordulóra, valaki ötletétől vezérelve kibővítettek. Az így kialakult emlékmű vegyes érzelmeket váltott ki, olyannyira, hogy az avatás előtti napon valaki, vagy valakik fehér festékkel összefestették azt. Ez is egy formája a vélemény nyilvánításnak. Igaz, meglehetősen primitív, de végül is ez is vélemény nyilvánítás.

Azok számára, akik nem voltak ott, álljon itt néhány fénykép és rövid videó az ünnepségről:

Szabó Sándor gyönyörű tárogató játéka invitálta a közönséget	A Kecskeméti Katona József színház művészei	Albertirsai Daloskör	A Gerje-parti Fúvósegylet zenei aláfestést adott a műsor egyes elemeihez
A hivatalos elöljáróság	Az albertirsai templomok papjai közösen szentelték fel az emlékművet	Városunk Polgármesterének megemlékezése	Pogácsás Tibor ünnepi beszéde
Az ünneplők	Ünneplők	Sokan helyezték el a megemlékezés virágait	A csend méltóságában
Az alkotó tisztelgése a hősök előtt			Ketten az alkotók közül: Gérné Mezősi Aranka és Várhelyi György

– cser –